Amikor Bubor hozzánk került, nekem az egész kutyás lét új dolog volt. Minden. Sosem volt kutyám, nem tudtam, hogy hogy’ “működik” egy kutyus, milyen körülményeket kell biztosítani neki és mit fog csinálni a nap 24 órájában, hogyan kell lefoglalni és még sorolhatnám. Mikor eldöntöttük, hogy “igeeen, kell nekünk, csak őrá várunk”, minden olyan egyszerű volt. Elmentünk érte Pápára, beszélgettünk a régi gazdikkal, hozták Buborkát, aztán betettük a hátsó ülésre és irány az új otthon. Itthon aztán leterítettünk egy régi nagy függönyt, és oda helyeztük el, és az jutott eszembe, hogy na, most mi legyen.  Mit kell csinálni vele? :)

Szabi gyorsan elment a Tescoba (a történetet már a blogunk rendszeres olvasói ismerik) és megvette azt a bizonyos macskatálat, mert csak macskatál volt normál méretben a Tescoban, és vett még egy rágókötelet.

Tápot meg a régi gazdiktól kaptuk. Ezzel a munícióval álltunk neki gazdikká válni. Fogalmunk sem volt, hogy mit hogy kell csinálni, milyen problémáink merülnek majd fel. Aztán persze szépen lassan megismertük egymást, Bubi is megmelegedett itthon, egyre bátrabb lett, és igazi kis vadóc kölyökké vált. Nekem az ő természete az etalon, azt hittem, minden kutya ilyen. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy teljesen más személyiségük van az egyes kutyáknak, és arra is rájöttem, hogy Bubi extra minden tekintetben.

Neki a játék az a hazaérkezésünktől a lefekvésig tartott (ami sokszor este 11-12 körül volt), rettentő nagy vehemenciával játszott mindig kifulladásig. Rohant, futott, ránk ugrott, harapott a tűhegyes fogacskáival, a végletekig képes volt a játékban elmerülni.

Mindig rosszaságon törte a fejét, kis csibész volt. A kutyaoviban is nehéz volt vele, mert imádta a többi kutyát és nagyon makacs volt már kicsinek is, így nem nagyon érdekelte a tanulás, csak az összes többi kutya, és állandóan csak rohangálni, játszani akart. Kamaszkorában ehhez még szófogadatlan is lett. Mindig végletes kutya volt, kicsinek is – nagynak is. Nem szívesen vette ha szabályoztuk, oktatgattuk. Megcsinálta a parancsszavakat, mindent megtett, de nem az a megadó fajta kutya, hamar elvesztette az érdeklődését.

Szépen kialakult a természete. Ő egy végtelenül barátságos kutya, aki általában azt teszi, amit ő akar. Nehéz rávenni arra, amit ő nem szeretne. Nagy küzdelem van pl. a reggeli sétánál, amikor Lord Bubor még aludna, de én képes vagyok felverni és lecibálni sétálni. Ilyenkor nem vesz tudomást arról, hogy hívom, hogy ráteszem a nyakörvet. Semmiről. Nagy nehezen, ha már szinte lecibálom az ágyról, akkor hajlandó lejönni unott arccal és hatalmasakat ásít, hogy még véletlenül se gondoljam, hogy ez neki tetszik.
Nagyon körülményes, például ha ivásról van szó. Sokáig tart, mire ellenőrzi a víz “minőségét”, szagolgatja, nézegeti, és ha e közben valaki megzavarja, mert megzörren valami, vagy hangosabban szólunk, akkor kizökken és nem iszik, csak néz. :) Akkor újra nekiáll az ivásnak, ekkor általában berobog Alma és hatalmas lefetyelésekkel kiissza a tálat. Ezt Bubi türelmesen megvárja, és ha nem jön közbe már semmi, akkor végre iszik, de csak úgy, hogy a nyelve érjen csak bele a vízbe, nehogy egy csepp is kifröcsögjön, szóval nagyon óvatosan.

Ha annyira belemerülnek a játékba, hogy ereszd el a hajam van éppen, és Bubi vagy Alma véletlenül belerúg az asztalba vagy székbe, vagy bármibe, ami hatalmas robajt kelt – na ott sanszos, hogy a játéknak vége. Bubi megijed, felugrik, majd elvonul a lakás egyik távoli sarkába és jó darabig már nem hajlandó játszani. Kriminális a szentem.

Sétakor ő az, aki tudomást sem akar venni rólunk, látszik rajta, hogy nem azért jön, mert én úgy akarom, hanem azért, mert neki épp kedve van. Azt is gondolja amúgy épp ezért, hogy arra megyünk, amerre ő szeretne. Dacos, és önfejű, akaratos és makacs. Főleg tüzelési időszakban, mert olyankor aztán különösen céltudatos. Kitartó neveléssel ezen lehet változtatni, de hosszadalmas, és így, hogy ketten vannak, a figyelem megoszlik kettejük felé – külön-külön kell(ene) a nevelésükkel foglalkozni.

Egyébként meg imádnivalóan huncut. Huncut, mikor ő épp kipihente magát, és úgy gondolja, most már azonnal gyertek játszani. Ilyenkor próbálja felhívni magára a figyelmet, fetreng  a hátán, szúrósan néz minket, vagy akár Almát, de előfordul elég gyakran, ha kanapén ülünk, vagy a számítógépnél, hogy mellénk ül és szépen elkezd megugatni minket, hogy azonnal menjünk játszani. :)

Nagyon kedves,  aki mindenkit szeret, legyen az kutya, ember, más állat. Imádja, ha szeretik. Mivel neki van egy kicsi farkincája (tejszínhabfaroknak hívjuk), ő azt nagyon ügyesen tudja csóválni. Majd szétdől a feneke, mikor valakivel találkozunk! Elég neki csak annyit mondani, hogy “szia”, és már kibújik a bőréből. :) Szoktuk beugratni is, barátnőm 2. napja volt nálunk néhány hete, szóval már megszokta jelenlétét, és mondta neki, hogy “szia”, és megint csóválta a farkát. :) Elég csak hozzászólni, és ő már nagyon boldog tőle.

Nekünk nem mutatja ki ennyire a szeretetét nap mint nap. Mindig csak a barátokat, családot vagy az idegeneket “tiszteli meg” ezzel. De csak titkolja, mert amúgy imád minket, csak “ciki” kimutatni. :) Persze mikor fél valamitől, pl. dörög-villámlik, abban a pillanatban bújik hozzánk. :) Többször volt már, hogy épp szüksége volt egy kis szeretetre, és odajött, hogy ugyan már… simogass meg. :)

Ha épp nagyon huncut napja van, vagy felpörög egy séta alkalmával, akkor mindig huncutságon töri a buksiját. Ilyenkor, ha sáros tócsák vannak (általában a kiserdőben), akkor az összesbe belefut és mint egy kismadár, megfürdik bennük. Marhára élvezi, hogy ilyenkor futunk utána, rászólunk – ezt játéknak hiszi és még jobban felspannolja magát, és a következő tócsába még nagyobb irammal veti bele magát. Alma meg nem ilyen, ő kikerüli a tócsákat, ő nem egy huncut, hogy rosszaságon törné a fejét, pláne ha rászólunk, onnantól nem is merne rosszat csinálni, Bubit meg épp ez teszi még csibészebbé. Persze ilyenkor aztán otthon irány a fürdőkád, alapos samponozás, törölgetés (ezt mondjuk szereti), hideg időben hajszárítózás. E tortúra ellenére, látom a csillogást a szemében: “azért megérte”.

Ő a csibész, aki minden tócsába beleugrott

Játéknál tiszta bolond, imád ugrálni itthon is, főleg, ha van vendég kutyus, ami gyakran elő szokott fordulni. Mostanában egy ilyen alkalomkor nekifutásból felugrott az ágyra, de elvétette, és nem a kanapén landolt, hanem (a szerencsére épp odakészített) párnán a földön. Néha ilyenkor olyat is csinál, hogy csak úgy felugrik  vakvilágba, maga sem tudja miért. (én ezt hívom delfin ugrásnak) Egy igazi bohóc, tényleg igaz, hogy van humorérzékük, nála különösen igaz. :) Szeretünk is bolondozni vele, nagyon jól veszi fel az ilyen dolgokat. :)

Viszont, ő már felnőtt kutya. Ha épp nincs játék, nincs vendég, nagyon visszafogott. Higgadt, nem tesz felesleges mozdulatokat. Kétszer is meggondolja, hogy érdemes-e akár egy lépést is tenni.

Alma teljesen más személyiség. Ő a tipikus megadó kutya. Nagyon érzékeny a környezetére, már-már túlságosan is. Értem ezalatt azt, hogy ha hangosabban beszélünk, azt hiszi , baj van. Nem szereti a vitát, hangos veszekedést, de össze szokta keverni a hangos szót is ezzel. Ilyenkor lelapul, igyekszik láthatatlanná válni. Sokszor dobol ilyenkor a kis lábával, látszik rajta, hogy fél. Nem igazán tudjuk, hogy miért alakult ez ki nála, hiszen sosem bántottuk. Ha Bubi hangosabban köhög, vagy ismeretlen hangot ad ki, pl. öklendezik, krákog, akkor is megijed. Ilyenkor mindig megnyugtatjuk, odamegyünk hozzá, és megsimogatjuk, hogy nem kell mindentől megijednie.

Alma nagyon bújós. Neki nincs arra igénye, mint Bubinak, hogy nélkülünk felfedezze a világot. Almának mindegy, hogy hol van, csak mi legyünk vele, ne legyen egyedül. Ragaszkodik mindhármunkhoz és imád hozzánk bújni.

Nem játszott sosem erőszakosan, ha nem játszik vele senki épp, akkor ő elfoglalja magát. Ha már nem bír magával, akkor Bubit próbálja rávenni a játékra. Érdekes, mert tud azért vehemens is lenni, de nem durva. Plusz még morogni szokott játék közben, azt például Bubi nagyon-nagyon ritkán csinálja.

Ha együtt alszunk velük (általában kicsukjuk az előszobába őket éjszakára, a konyhában alszanak, de néha van olyan éjszaka, hogy velünk töltik az éjjelt), akkor Bubi az, aki lehet, hogy magától kivonul tőlünk és nem alszik velünk. Egész éjjel  jön-megy, neki nem jó egy helyen aludni. Körülményesen fekszik el, nem találja a helyét, kapirgál, csámcsog, röfög, mindegy, csak valami hangot adjon.  :) Ha hozzábújok, nem tűri sokáig, otthagy. Ha túl sokat mocorgok mellette, otthagy. (kriminális…:-D) Alma ehhez képest ledobja magát egy helyre az ágyban, és reggelig ott alszik ugyanabban a pózban. Éjjel néha nyújtózik, akkor a hátamba mélyeszti a körmeit, és alszik tovább. :) Őt lehet húzni vonni, áttenni, áttolni alvás közben is, ő legfeljebb egy hosszas nyöszörgéssel fejezi ki, hogy “végre békén hagyhatnál”.

A sétánál is ő az okosabb, szófogadóbb. Meg is van a jutalma, többször engedjük el, mint Bubit. Neki elég egyszer (na, jó, most, hogy “kamaszodik” kétszer) szólni, hogy jöjjön és már csattog is utánunk. Kivéve, ha valaki van a közelben, aki érdekli, legyen az kutya vagy ember. Teljesen eszét veszti,  mert mindenkihez oda akar menni, nagyon barátkozós, az ember nyakáig felugrik, nyalogat, röfög, elfekszik, mindent csinál, csak rá figyeljenek. Egymást túllicitálják Bubival, teljes filmszakadás mindegyiknél, ha találkozunk valakivel. Tudom, hogy ez sem jó, változtatni kell rajta, ahogy Bubi szófogadatlanságán is… Rajt vagyunk az ügyön, bár mivel ezek nem annyira borzasztó tulajdonságok, sajnos az ember hajlamos arra, hogy nem tulajdonít nagy jelentőséget neki.

Alma, ha homokot, puhább talajt érez a talpa alatt, “bekapcsol”. :) Ez azt jelenti, hogy eszeveszett módon elkezd futni, sokszor köröket ír le, de mindig, ahogy megérzi a lába alatt, elrugaszkodik és már eszetlenül futkározik. :) Imád belefetrengeni a bokrokba, beleszökdécsel, mint egy nyuszi, és utána rohan kifelé. :)

Félelmei az ismeretlen dolgokra korlátozódnak. Ez alól a porszívó kivétel, mert vele már régen megismerkedett és gyakran “találkoznak”, de igazi barátság még nem szövődött. :) Az ismeretlen zajoktól, dolgoktól megijed (egy nejlonzacskó, amit repít a szél, a fémfűrész hangja, a trappolás a lépcsőházban…), ilyenkor punk lesz, felborzolja a szőrét, és esetleg még ugat is néhányat felháborodva. :)

Alma a botmániás. Botrágás, botdobálás, botkeresés. Minden sétánál cipel a szájában egyet-egyet. :) Persze a legjobb Bubival botozni, ezért mindig őt invitálja egy kis játékra, és kéri, hogy menjen már játszani. Rengeteget bolondoznak így együtt.

Alma a fából készült dolgokat imádja. Sajnos a lakásban is vannak fából készült dolgok, amiket Alma végigkóstolt. Napközben, ha nem vagyunk itthon, mindkét szobából ki vannak zárva. Csak az előszoba és a konyha marad nekik élettérnek. De ez a rész bőven elég az alváshoz nekik. Csak hát Almám nem akar aludni, lázad délelőttönként. Ilyenkor aztán nekiáll a konyhaasztal lábának. Ezt már annyira megrágta, hogy meg kellett fordítani, hogy a másik lábát rágja, de már az is totál szét van rágva. Belekóstolt az ajtóba is, csodálatos fognyomait ott is otthagyta. Csipegetett még a falból is, szabályos köröket rágott a falba, de szerencsére nem túl feltűnő helyeken, meg a fal egyik sarkát leütötte, vagy kiharapta, fogalmam sincs, mit csinált vele. De ami a legszembetűnőbb és legfájdalmasabb számunkra az a nagyszoba ajtófélfája. Borzalmasan megrágta!! Már belátni alá, már látszik, hogy mögötte ott a fal…

Mániákus rágó. Már annyi mindent kipróbáltunk. Ecettel kentem be, rá se rántott, még lehet, hogy örült is neki, hogy kicsi ízesítést is kapott. Kapott rágófát, eredmény: rágófát ÉS az ajtófélfát is rágta. Millió rágós játék kirakva: ugyanaz az eredmény: ismét rágta az ajtófélfát. Szabi szögelt rá műanyag védőket: erre Alma lecibálta a műanyagot (!!!) és megrágta ismét az ajtófélfát. Most az utolsó lehetőség az az, hogy elbarikádozzuk, ma próbáltam ki először: a ruhaszárítót tettem oda összecsukva az ajtó elé. Egyikük sem szereti, mert nagyon zörög, így úgy gondoltam, hogy eléggé elrettentő lesz, eredmény: a szárító felborulva,mikor hazajöttem, alig tudtam az ajtót kinyitni, mert a bejárati ajtó elé esett, de  legalább az ajtófélfát nem rágta meg. Sejtettem, mert szerintem nagyon megijedhetett attól, hogy felborult. Nem akarom én ijesztgetni őket, de ha csak így hagyja abba a rágást, akkor muszáj trükkökhöz folyamodni. Most azt találtuk ki, hogy még egy széket is odateszünk, hogy a szárító ne tudjon felborulni, és akkor nem ijednek meg annyira. Az eredményre kíváncsi leszek. :)

Szóval kettejük nagyon sokban különböznek és nagyon szeretjük ezt, hogy két teljesen más személyiség. Nem is akarjuk, hogy egyformák legyenek, nem akarjuk őket hasonlítgatni, egyszerűen csak jó minden nap megélni ezt a két csodálatos kutya varázsát és végiggondolni azt, mitől mások ŐK ketten. Mindegyiket úgy szeretjük, amilyenek.

Bubi és Alma teljesen a családunk tagja, mondhatni főszereplői. Minden perc róluk szól, minden gondolat körülöttük forog, és így négyen vagyunk mi egy család. Csodás érzés, hogy szerethetem őket és csodás érzés érezni  a szeretetüket. (Bubi, tudom, te is szeretsz, ne titkold. :) Észrevettem ám, hogy éjjel odabújtál mellém, mikor aludtam. :) )

Amit eddig megtanult, hogy pl. Gyere ide!, vagy Nem szabad!, mindet elfelejtette. Dacosan néz ilyenkor, hogy “csakazértsemegyekoda”, “csakazértiscsinálom”. Ha meg megszidom, “visszabeszél”. :) Mint egy kamasz.
Szóval keményen kell fogni, mert épp akar a fejünkre nőni, amit nem akarunk hagyni. Most nagyon oda kell figyelni, hogy meghúzzuk a határait, mert kihasználja, ha kiskaput hagyunk neki. Pedig tündérpofa, ahogy próbálkozik, alig bírjuk ki, hogy elég komoly legyen a leszidás, mert olyan aranyos olyankor, amikor rosszalkodik. :) De muszáj határozottnak lenni, mert az a legjobb mindannyiunknak.
A kamaszkor másik jele (legalábbis mi annak tudjuk be), hogy elkezdett félni dolgoktól. Ez abban nyilvánul meg, hogy addig számára ismert tárgyakat elkezd megugatni, vagy egyszerűen fél bemenni pl. a konyhába. Nem szereti a visszatükröződéseket, vagy ha fénylik valami, mert attól fél. :) Általában este jön ez rá, akkor szokott morogni, ugatni. Ismeretlen zajoktól is fél, ilyenkor elfut és messziről ugat és morog. :) Nagyon reméljük, hogy ez elmúlik neki.

Ha hétvégén szép idő lesz, pl. hideg, de napsütéses, szél nélkül, akkor lehet, hogy elmegyünk a közeli tóra csúszkálni. Ha maradnak a mínusz fokok, bátran rá lehet majd menni a jégre, mert az a tó, ahová készülünk nem mély és nagyon pici. Kíváncsi lennék a Bubusra, hogy élvezné-e a dolgot.
Persze a legjobb az lenne, ha már tavaszodna és lehetne menni kirándulni mindenfelé, nagy sétákat tenni akár hármasban, vagy akár a kutyabarátokkal. Na, de a télnek is megvannak a maga szépségei, ha netán hó esne, Bubi ismét örömmel rohangálna benne és enné a havat.